2.rész

Összegezzük az eddigieket: A hülye haverjaim betörtek egy kórháznak sem nevezhető épületbe, aminek az lett az eredménye, hogy az igazgató lánya szent fazék Natalie megijedt és a haverjaim az egész betörést az én nyakamba varrták beleértve Natalie megijesztését is. Büntetésként pedig azt kaptam, hogy a kórházban kell önkénteskednem Natalie-val együtt. Na igen, ez tényleg elég nagy büntetés. Miért érzem ezt büntetésnek? Említettem már, hogy Natalie mindig és mindenkivel kedves volt, akár szerette az illetőt akár nem. Ebbe a körbe én is beletartoztam még úgy is, hogy tisztában volt a ténnyel, miszerint én is hülyének nézem, mint mindenki más. Persze az ő drága Istene kitagadná ha megsejtené mennyire elutasító az emberekkel. Másra gondolni sem tudtam ürügyként. Ő volt az a lány aki soha semmi rosszat nem követett el és ez azután sem változott, miután mi ketten egy pár lettünk. Sőt inkább én voltam az aki elkezdtem változni, máskülönben az egész házasságunk alatt hallgathattam volna a prédikációit. Legtöbbször inkább az anyámhoz tudtam volna hasonlítani, ő is imádta telebeszélni az ember fejét, mikor nem tetszett neki valami.
- Nathan, segítenél ezeket a dobozokat feltenni a szekrény tetejére? - mutatott rá a három nagyobb dobozra, amik a szekrény előtt sorakoztak fel. Belelestem az egyikbe és tele volt gyógyszerekkel. Hát azt hiszem ha a haverjaim vártak volna még egy napot az akciójukkal, még sikerrel is jártak volna. - Ezek azok a gyógyszerek, amiket a barátaid el akartak lopni! Még szerencse, hogy csak ma reggel érkeztek meg, különben az a sok szegény beteg ember gyógyszer nélkül maradt volna! Bele se merek gondolni, hogy mi lett volna akkor!
- Akkor ne gondolj bele! - felraktam a dobozokat a szekrény tetejére, majd lerogytam az egyik székre.
- Máris elfáradtál? Azt hittem egy kosaras ennél jobban bírja a gyűrődést!
- Senki nem mondta, hogy elfáradtam, épp csak leültem egy kicsit. Egyébként is a diri azt mondta csak két órát kell maradjak, annyit meg igazán kibírok!
- Mond csak miért nézed mindennek a negatív oldalát? Gondolj bele mennyit segíthetsz szegény embereknek, akik csak egy kis szeretetre és törődésre vágynak! Nem vagy te olyan rossz fiú Nathan mint amilyennek mutatni akarod magadat!
- Nem vagyok rossz? Még mennyire, hogy az vagyok! Csak figyeld meg és meglátod milyen rossz tudok lenni, ha akarok! - komolyan gondoltam amit mondtam. Nekem senki se merje azt mondani, hogy nem vagyok elég rossz, mert nagyon is az vagyok. Az más kérdés, hogy ezt mennyire mutatom ki mások előtt. Egész délután igyekeztem bebizonyítani neki, hogy mennyire rossz tudok lenni, ezért jobbára ő csinált meg mindent. Ám a büntetésem végére előjöttek a legádázabb ellenségeim, a gyerekek. Sajnos imádtam őket, sőt a gyerekek voltak az egyetlenek, akiknek soha nem mondtam nemet. Tudtam, hogy ezt most sem fogom tudni megállni. Szemre úgy 4-5 évesek lehettek és legnagyobb sajnálatomra hárman is voltak.
- Lassan itt a lefekvési idő, olvasol nekünk mesét? - rángatta meg a nadrágom szárát a három közül az egyetlen lány.
- Gyerünk Nathan ideje megmutatni milyen rossz vagy! Mondj csak nekik nyugodtan nemet! - tudtam, hogy erre játszik ki. Szentfazék Natalie ezek szerint nem csak idegesítő, de még manipulatív is. Egy ideig farkas szemet néztem vele, de aztán nem bírtam tovább.
- Jól van, egy mese belefér! - felsóhajtottam, majd a három gyerek után mentem, de még előtte elkaptam Natalie elégedett mosolyát. Remélem tisztában van azzal, hogy ez még csak egy csata volt és nem a háború. Végül is nem volt olyan rossz, a kölykök kifejezetten élvezték. Az egyik még meg is jegyezte, ha Natalie olvasott volna fel, akkor valami bibliai témájú mesét kaptak volna, az enyémben viszont volt elég akció is, ami jót tett nekik. Na ezt kapd ki Natalie, valamiben jobb vagyok nálad. Mondjuk nem tudom, hogy mennyit jelent az ha jobb mesét tudok mondani, mint ő de igazából teljesen mindegy.
- Megmondtam, hogy nem is vagy olyan rossz, mint állítod! - tette karba a kezét.
- Mond csak nem tudnád befogni végre? Szerinted miért vagyok én most itt?
- Azért, hogy segíts a kórházi teendőkben, hogy a lábadozók hamarabb felgyógyuljanak!
- Egy frászt, ez csak egy büntetés és semmi több. Épp elég büntetés az, hogy veled kell itt lennem.
- Hát persze, hiszen én vagyok a szent fazék Natalie, akit mindenki körberöhöghet, mert őt ez egyáltalán nem zavarja! Ezt hiszitek mi? Akkor közlöm veled, hogy igenis rosszul esik, hogy így bántok velem!
- Tényleg? Ha valóban így lenne, akkor már rég vissza szóltál volna valamivel, de te mindenkivel olyan kedves vagy, mintha te lennél Teréz Anya!
- Csak mert engem így neveltek! Veled az elkényeztetett apuci kedvencével ellentétben, az én szüleim tiszteletre neveltek és arra, hogy ne gyűlöljek senkit se még azt se, aki nagyon is megérdemelné! Még ha nem mondom ki, attól még fáj, hogy kicikiztek azért mert nem vagyok olyan, mint ti!
- Pont ez a baj, Natalie! Te egyáltalán nem vagy közénk való! Minket nem tesz boldoggá az, ha eljárhatunk templomba és idegesít minket, hogy minden második mondatodban visszaköszön Jézus! Talán ha megpróbálnál kicsit változtatni ezen, akkor nem röhögne rajtad mindenki!
- Persze, arra viszont jó vagyok, ha valaki fantáziálni akar! Egyébként meg közlöm veled, azért nincs barátom mert én nem akarok egy rövid távú mocskos kapcsolatot, ami csak a szexről szól!
- Most még egy okot adtál arra, hogy a többiek röhögjenek rajtad. Valószínűleg te vagy az iskolában az egyetlen, aki így gondolkodik a szexről!
- Teljesen mindegy. Talán jobb lenne, ha nem beszélgetnénk erről többet! Én hiszek benned Nathan, de ha te nem hiszel magadban, sosem fogsz rájönni arra, hogy csak segíteni akartam neked! - Tessék, már megint kezdi! Nem értem miért nem tud legalább egy kis időre csöndben maradni. Visszavonom, hogy jobb lenne ha csöndbe maradna, ugyanis a ránk telepedett kínos csönd elég nyomasztó volt. Végülis nem volt olyan rossz segíteni neki, egyébként elég hamar eltelt az a két óra, szóval abszolút nem panaszkodhattam. - Úgy tűnik a büntetésed lejárt, szóval mehetsz is Nathan! - nézett rá az órájára, de nem mozdultam.
- Nézd, sajnálom elég bunkó voltam veled. Mi lenne ha kiengesztelésképp eljönnél velem enni valamit?
- Te most randira hívsz?
- Egy frászt! Vedd ezt úgy, hogy ezzel kárpótollak azért ahogy viselkedtem.
- Mintha azt mondtad volna, hogy nem vagy jó fiú, most mégis úgy viselkedsz, mintha az lennél!
- Elegem van a hülyeségeidből, csak menjünk már! - elkaptam a csuklóját és a kocsimhoz vonszoltam.
- Ugye tudod, hogy amit most csinálsz az erőszak?
- Már miért lenne az? Hiszen beleegyeztél, hogy velem jössz, nem?
- Igen, de abba nem, hogy a csuklómat fogdosd! - ránéztem a kezére és csak akkor vettem észre, hogy még mindig a csuklóját szorongatom. Gyorsan el is engedtem és beszálltam az autóba.
- Na, mi van, nem jössz? - felsóhajtott, de végül beült mellém.
- Ötre otthon kell lennem, szóval siessünk! - ez most komoly? Hol élünk, talán a középkorban?  A Natalie-hoz hasonló csajok, akiket a szüleik elzárnak a világ elől, minimum apácák lesznek vagy valami. Mondjuk az is lehet, hogy az apja annak neveli Natalie-t, azon mondjuk nem is nagyon csodálkoznék. Padlógázra léptem, hogy mihamarabb ott legyünk, különben James Woods még elátkoz, amiért későn érkezett haza az ő édes pici lánya. Bár ha meglátja, hogy én vittem őt haza, akkor is a pokolra fof küldeni. Tény, hogy nem bírja a fejemet, pedig jó ha egy szót is váltottam vele eddigi életemben. Úgy döntöttem arra a helyre viszem, ahová a haverjaimmal szoktam járni. Legalább Natalie is láthatja, miből hagyja ki magát. A hely egyébként a kikötőben volt, vagyis akár tökéletes randi helyszínéül is szolgálhatott volna, ha épp nem szentfazék kisasszonnyal lettem volna.
- Oké, megjöttünk!
- Mi ez a hely?
- Csak szállj ki és meglátod! - miután kiszállt a kocsiból, még a szája is tátva maradt.
- Ez elképesztő, és én még azt hittem, valami kocsmába viszel majd!
- Akkor elég nagy tévedésben élsz! Azért én sem ülnék be akárhová. Egyébként is, ide csak a tehetősebbek jöhetnek, szóval akiket itt látsz, azok nem holmi jött-mentek!
- Valahogy sejtettem, hogy fel akarsz vágni azzal, hogy gazdag család gyereke vagy! - elmosolyodott, majd megindult az egyik asztal irányába. - Ez az első alkalom, hogy egy fiú elhívott magával valahová. Bevallom másra számítottam! - leült a székre és megigazította a haját.
- Ha többet lennél a veled egykorúakkal, tuti sok pasi versengene azért, melyikük hívjon el téged randizni!
- Én nem randizhatok senkivel, szóval kétlem, hogy ez bármikor is bekövetkezhetne! Különben is nincs időm arra, hogy szerelmes legyek!
- Hidd el, mire észbekapsz már beleszeretsz valakibe, de gondold csak nyugodtan, hogy ez ilyen könnyen megy!
- Miért, te voltál már szerelmes?
- Semmi közöd hozzá! - bosszúsan megrázta a fejét és elfordította a tekintetét.
- Mindig szerettem nézni a naplementét. Azokra a napokra emlékeztet, mikor még élt a mamám. Ő is imádta nézni. Minden nap kiült a teraszunkra és onnan figyelte ahogyan lemegy a nap.
- Mi olyan érdekes ebben?
- Nem érdekes, inkább romantikus. Gondolj csak bele: A lány meg a fiú ott ülnek a domboldalon, fogják egymás kezét és figyelik ahogy a nap lassan lenyugszik, utat adva a sötét éjszakának. - mire észbekaptam, a kezem már megint már az övét simogatta. Hirtelen elkapta a tekintetemet és úgy nézett rám, mint egy szerelmes tinilány. Csak remélni tudtam, hogy nem én leszek az, akibe beleszeret, mert én nem nézek rá úgy, mint egy potenciális barátnőre. - Azt hiszem jobb ha most megyek, már nagyon késő van! - olyan ideges lett, amit egyáltalán vártam tőle.
- Még csak nem is ettél!
- Majd otthon vacsorázom, de köszönöm, hogy felajánlottad!
- Jól van, hazaviszlek, ha már mindenképp menni akarsz! - végül beszálltunk a kocsiba és hazavittem.
- Köszönöm a mai, Nathan! Úgy tűnik mégsem vagy olyan rossz, mint mutatod magad! - elmosolyodott és bement a házukba. Lehet mégsem olyan rossz ez a Natalie mint az a többiek mondják? Nos, talán majd kiderül.

1.rész

Nos, a történet kezdetén épp egyetemistaként élem az életemet, egy háziasszony anya és egy orvos apa idősebb gyermekeként. Volt egy húgom is Rebeka aki mostanra már Afrikában önkénteskedik a férjével együtt. Ez egy hosszú és unalmas történet, szóval a húgomról ennyi elég is lesz. Szóval, mint említettem egyetemista voltam a Duke Egyetem Közgazdász szakán. A kosárlabda mellett ugyanis kellett valami, amit tanulhatok, hogy ne feleslegesen járjak be az iskolába. Eredetileg az orvostudományt akartam felvenni, hogy belőlem is orvos legyen, mint apámból de a kosarazás mellett nem igazán volt időm tanulni, ezért maradt a közgazdaságtan. Ki tudja, ha akkor az orvostudományt választom, talán találhattam volna valami megoldást arra, ami segíthetett volna Natalie-nak. Bár kétlem, hogy sokkal tovább élt volna tőle, de legalább megpróbálhattam volna. Nem mondhattam magamat tökéletes mintadiáknak, sőt az akkor barátaim szemben a mostaniakkal minden rosszban benne voltak és általában engem is belerángattak. Bár elismerem, ha nem tették volna valószínűleg nem ismertem volna meg Natalie-t. Szeptember vége felé közeledtünk, épp csak elkezdődött az utolsó év az egyetemen. A szüleim folyton azzal nyaggattak, hogy mikor leszek végre hajlandó beszélni azoknak a csapatoknak a vezetőjével, ahonnan ajánlásokat kaptam. Nekem egyik se volt igazán csábító, mert gyerekkorom óta az NBA volt az álmom. Talán sikerült is volna bekerülnöm, ha nincs az a baleset, de erről majd inkább később mesélek. Szóval ott tartottam, hogy a felnőttek körülöttem már mind a fülemet rágták, én viszont nagyot akartam szakítani, elvégre Nathan Scott vagyok az isten szerelmére! Kiskoromban is mindenki azt hajtogatta, hogy nagy tettekre vagyok hivatott, épp ezért vártam annyira az NBA hívását. Persze várhattam volna erre a halálom napjáig is. Felnőtt fejjel már rájöttem, hogy Isten nem ezt az utat szánta nekem. Mielőtt bárki hithű kereszténynek nézne, Natalie mondott mindig ilyen és ehhez hasonló dolgokat. Bár tény, hogy modern gondolkodású nő volt, mégis nagyon közel állt istenhez, legalábbis a haverjaim ezt a pletykát terjesztették róla. Én olykor osztottam a véleményüket, máskor megcáfoltam. Mert bár személyesen nem ismertem őt, azért pletykákat hallottam róla. De ugorjunk vissza arra a napra, amikor megismerkedtünk. Épp végeztünk az edzéssel, mikor a legjobb haverom Will már megint kitalált egy állati nagy baromságot.
- Figyeljetek, mi lenne, ha kicsit körülnéznénk a szegények kórházában? Hátha van ott némi gyógyszer amiért csinos kis summát kapnánk! - dörzsölte össze a tenyerét, de én megráztam a fejem.
- Az kizárt dolog, rám ne számíts! Különben is, mi okod van rá? Hiszen azt a helyet már így is alig bírják fenntartani. - A városkának ahol laktunk volt egy kis kórháza, ami jobbára adományokból tartotta fent magát. Miért hívták a szegények kórházának? Mert általában azok jártak oda, akiknek nem volt elég pénzük, hogy a fővárosban lévő állami de elég drága kórházban kezeltessék magukat, ahol egyébként az apám is dolgozott. Végül a haverjaim csak meggyőztek, hogy menjek én is de közöltem velük, hogy nem veszek részt benne. A kórház a város másik oldalán van, tipikusan szegény környéken, hiszen a gazdag családoknak mint az enyém van autójuk és el tudnak menni ahova csak akarnak. A kórház vezetője James Woods, akit mindenki egy irgalmas szamaritánusnak könyvelt el, holott nem csinált mást, csak segített a szegény beteg embereknek. Ettől még nem lesz Isten, vagy igen? Szegény ember eléggé megkeseredett volt. A felesége nagyon korán meghalt és neki kellett felnevelnie a lányukat Natalie-t, aki apjához hasonlóan egy igazi szent volt. Persze olyan top modell kinézettel lett megáldva, hogy az egyetemen fogadásokat kötöttek arra, ki veszi el előbb a szüzességét. Kétség sem fér hozzá, hogy az anyja szépségét örökölte. Regina Woods-nak lányához hasonlóan hosszú sötétbarna haja és mogyoróbarna szemei voltak, az egyetlen hibája, hogy egy szentfazék volt, aki folyton csak az úrról volt képes beszélni, legalábbis az anyámék szerint. Ennek ellenére, ők mindig eljártak a templomba és anyám úgy csevegett vele, mintha puszipajtások lettek volna. Valószínűleg én voltam az egyetemen az egyetlen, aki nem falta fel a tekintetével a drága szentfazék Natalie-t, aki az orvosira járt, hogy az apjához hasonlóan ő is egy szamaritánus legyen.
Szóval, miután megérkeztünk az úgy kb félórás autóút után, közvetlenül a kórház épülete elé parkoltunk, hogy szükség esetén gyorsan le tudjunk lépni onnan. Persze én hiába mondtam nekik, hogy ez borzasztó ötlet, de nem hallgattak rám, mint általában.
- Hé, nyitva van az ajtó! - suttogta Will, majd belépett, nyomában a többiekkel.
- Haver, ha nyitva van azt jelenti, hogy van bent valaki! Jobb lenne, ha elhúznánk mielőtt ránk hívja a zsarukat!
- Ugyan már, ne parázz Nathan, máskor is csináltunk már ilyet!
- Pontosabban csináltatok, én sosem vettem részt benne, szóval ne kenjétek rám! Értem, hogy nektek nem fontos az, ha kirúgnak az egyetemről de képzeld engem igenis érdekel, ha ezzel kockáztatom az NBA-re való bejutásomat! - végül nem volt mit tenni, nekem is mennem kellett. Elég sötét volt odabent, ezért egy elemlámpával világítottuk meg az utat. Bevallom, ez a második alkalom, hogy itt jártam. A padló recsegett a talpunk alatt, ráadásul a falakról már kopott le a fehér festék. Látszik, hogy nincs pénzük a felújításra. Kis épület volt, jó ha 5 kórterem elfért benne. Persze az orvosi rendelők műszerei megvoltak, de még így sem volt kórháznak nevezhető, inkább egy kis helyiség, ahol csodákat remélnek az emberek. Persze gyógyszert azt nem találtunk sehol sem. Legalább egyszer hallgatnának rám mikor azt mondom, hogy valami nem jó ötlet, ahogyan ez se volt az. Ráadásul ha ez még nem lett volna elég, tényleg nem csak mi voltunk a kórházban.
- Van itt valaki? - Persze ki más is lehetett volna, mint a drága Natalie Woods, már meg sem lepődök rajta.
- A francba, ez a Woods lány! Valahogy muszáj elhallgattatnunk!
- Ugye most csak viccelsz? Bántani akarod?
- Dehogyis, csak ráijesztünk kicsit! - felkapta a kapucniját és elkezdett a hang irányába osonni. Kelve-kelletlenül én is követtem. Nagyon rossz előérzetem volt ezzel kapcsolatban és nem is jártam messze, mert mikor az igazgatói irodához értünk, aminek az ajtaja résnyire nyitva volt, Will elkiáltotta magát. - A sátán eljött érted! - hallottam egy hangos sikolyt és egy csattanást kiszűrődni odabentről. Gyorsan kitártam az ajtót és szerencsétlen lány ott feküdt a földön és alig tudott megmozdulni.
- Neked elment az eszed! - odaszaladtam hozzá és kicsit megemeltem a fejét.
- Gyere már Nathan, mielőtt ez a kis szentfazék beszélni kezd és akkor tényleg annyi nekünk!
- Ti menjetek, én meg helyre hozom a hibátokat, ahogyan mindig! - Will és a többiek elrohantak, én pedig még mindig Natalie-t tartottam a karomban.
- Miért nem mész a barátaid után Scott? - szóval tudja a nevemet, hát ezt most jól megszívtam. Kellett nekem ennyire jó fejnek lennem.
- Te komolyan azt hiszed, hogy itt hagylak, mikor a barátaim ennyire elbántak veled?
- Nem félsz attól, hogy beköplek téged?
- Hát, mivel nincs rá bizonyítékod arra, hogy bármi rosszat is elkövettem, így azt hiszem nincs miért félnem, de kösz a figyelmeztetést!
- Szóval neked betörni a kórházba nem rossz?
- Nyitva hagytad az ajtót, szóval hivatalosan nem számít betörésnek. Egyébként is, nem akartak rosszat neked, hidd el.
- Miért te próbálsz meg helyettük bocsánatot kérni? Hiszen láthatóan te nem tettél semmi azon kívül, hogy itt maradtál míg az ostoba haverjaid elhúztak!
- Talán mert túlságosan jó fej vagyok, még az olyanokkal is, mint te!
- Tudom, hogy mindenki gúnyt űz abból, hogy hiszek istenben, de már megszoktam, szóval nem kell pátyolgatnod! Menj, nem szólok egy szót sem.
- Biztos, hogy meg leszel egyedül?
- Igen, persze, most inkább menj, mielőtt eljár a szám! - felhúztam a földről, majd miután megbizonyosodtunk róla, hogy valóban semmi baja, ott is hagytam. Be kell vallanom, hogy valami olyat éreztem, amit még egy lány közelében sem. Nem mondom, hogy bejön nekem szentfazék Natalie, csak valami szikrát vagy hasonlót éreztem kettőnk között. Ki tudja, talán nem is volt olyan rossz, hogy ott maradtam vele.
Másnap az épp a délutáni edzésre készültünk, de én nem jutottam el odáig, ugyanis a drága igazgató behívatott engem az irodájába, ahol nem volt egyedül ugyanis az én drága szüleim is ott voltak.
- Nathan, nagyot csalódtunk benned! - csóválta meg az anyám a fejét, nekem pedig fogalmam sem volt arról, mi a fenéről beszél.
- Elárulnád, hogy mégis mi a fenéről beszélsz?
- A tudomásunkra jutott, hogy tegnap te és a barátaid betörtetek James Woods kórházába, hogy gyógyszer loptatok! - a fenébe, szóval az a hülye csaj nem tudta tartani a száját! Pedig már azt hittem bízhatok benne.
- Ez nem igaz! Legalábbis én nem voltam benne! Csak elkísértem őket, hogy megakadályozzam a hülyeségüket, de már megint nem hallgattak rám!
- A többiek nem ezt mondták! Ráadásul megemlítették, hogy halálra rémítetted Dr.Woods lányát is, aki emiatt egy kisebb sérülést is szerzett! - én marha, sejthettem volna, hogy már megint az én nyakamba akarják varrni a dolgot, hogy ők megússzák! Zseniális, ilyen az én szerencsém.
- Remek, szóval megint én húzom a rövidebbet. Ezúttal mi a büntetésem?
- Önkéntes munkát kell végezned a kórházban. Már most kezdhetsz is!
- De mi lesz így az edzéssel?
- Majd máskor bepótolod, most nyomás! - hát ez remek, amikor már azt hiszi az ember, hogy rosszabb tényleg nem lehet, mindig rátesznek egy lapáttal. Ha elkapom azt a három idiótát esküszöm megfojtom őket. Ha nem féltettem volna az NBA-ra való bekerülésemet, biztosan nem mentem volna el oda.
- Nathan Scott, micsoda meglepetés! - szuper egy egész délután szent fazék Natalie-val. Lehetne ennél is rosszabb ez a nap?
- Kösz, hogy eldumáltad a tegnapit, igazán hálás vagyok!
- Nem én mondtam el nekik szóval ne hibáztass! Egyébként meg, ha jót cselekszel másokkal, akkor veled is jó dolgok fognak történni! - akkor még nem hittem ebben a dologban, ahogyan semmi másban sem amit Natalie papolt nekem. Csak később talán a balesetem után jöttem rá arra, hogy minden amit mondott az utolsó szóig igaz volt.

Prológus

Tudom kicsit furcsának tűnhet, de a feleségem mindig azt mondta nekem, az emberek csak apró csillagok a hatalmas égbolton, mégis mindnek megvan a maga története. Valahányszor a lányom azt kéri meséljem el neki az anyja történetét, én ellenkezés nélkül azonnal belekezdek. A feleségem volt a legcsodásabb és legerősebb nő akit csak ismertem, a története mégis tele volt fájdalommal és könnyekkel. Ma van Natalie halálának 2.évfordulója ezért a lányunkkal Faith-el együtt a temetőbe mentünk, hogy a lányom találkozhasson az anyjával. Csak négy éves volt Natalie halálakor, ezért nem igazán emlékszik rá. Bárcsak egy kicsivel több időt tölthetett volna vele, de sajnos neki csak ennyi idő jutott ki az életből.  Natalie sírhelye egy kicsit kitűnik a többi közül, a sírköve ugyanis pillangó alakú, ami a feleségemnek az átalakulást és az újrakezdést jelentette. Emlékszem, mikor a balesetem után a kosaras karrieremnek annyi lett, elvitt engem egy pillangókertbe és azt mondta, ha egy dolog véget ér, akkor az egyben valami másnak a kezdetét is jelenti.  Igaza lett, bár nem lettem kosaras, mostanra az egyetemi csapat edzője lettem hála neki, mert hitt bennem és ott állt végig mellettem.
- Annyira hiányzol, Natalie! Olyan nehéz lett minden mióta elmentél.
- Anya azt nondja neki is! - nézett rám Faith én pedig nem teljesen értettem, mégis mit akarhat mondani.
- Tessék?
- Anya azt mondja neki is hiányzol, de azt szeretné ha mosolyognál, mert most ő is mosolyog! - bár továbbra sem értettem a dolgot, le tudtam annyival, hogy a gyerekek fantáziája nagyon élénk, ezért bármit képesek kitalálni.
- Gyere, menjünk haza! - megfogtam a kezét és hazasétáltunk. Natalie halála után képtelen voltam tovább abban a házban maradni, amit együtt vásároltunk, ám a szüleim és az övéi meggyőztek, hogy maradjunk. Noha a ház nagyon üres nélküle, az a sok képtől a falon és a rengeteg emléktől még most is úgy érzem, mintha nem is meghalt volna hanem csak hosszabb időre eltűnt. Mindenhol, de szó szerint mindenhol ott vannak a kettőnkről készült fényképek, azokról a pillanatokról, melyek meghatározóak voltak a kapcsolatunkban. Akkoriban még egyetemisták voltunk a fiatalok átlagos problémáival. De miután megismerkedtünk, valahogy minden olyan könnyű lett.
- Apa, elmeséled megint, hogyan találkoztál anyával? - kérte tőlem Faith mikor le akartam fektetni.
- Persze, de figyelmeztetlek, hogy hosszú történetre számíts! - az ölembe ültettem és belekezdtem a történetbe. Abba a történetbe, hogyan ismertem meg és szerettem bele Natalie Woods-ba.