Tudom kicsit furcsának tűnhet, de a feleségem mindig azt mondta nekem, az emberek csak apró csillagok a hatalmas égbolton, mégis mindnek megvan a maga története. Valahányszor a lányom azt kéri meséljem el neki az anyja történetét, én ellenkezés nélkül azonnal belekezdek. A feleségem volt a legcsodásabb és legerősebb nő akit csak ismertem, a története mégis tele volt fájdalommal és könnyekkel. Ma van Natalie halálának 2.évfordulója ezért a lányunkkal Faith-el együtt a temetőbe mentünk, hogy a lányom találkozhasson az anyjával. Csak négy éves volt Natalie halálakor, ezért nem igazán emlékszik rá. Bárcsak egy kicsivel több időt tölthetett volna vele, de sajnos neki csak ennyi idő jutott ki az életből. Natalie sírhelye egy kicsit kitűnik a többi közül, a sírköve ugyanis pillangó alakú, ami a feleségemnek az átalakulást és az újrakezdést jelentette. Emlékszem, mikor a balesetem után a kosaras karrieremnek annyi lett, elvitt engem egy pillangókertbe és azt mondta, ha egy dolog véget ér, akkor az egyben valami másnak a kezdetét is jelenti. Igaza lett, bár nem lettem kosaras, mostanra az egyetemi csapat edzője lettem hála neki, mert hitt bennem és ott állt végig mellettem.
- Annyira hiányzol, Natalie! Olyan nehéz lett minden mióta elmentél.
- Anya azt nondja neki is! - nézett rám Faith én pedig nem teljesen értettem, mégis mit akarhat mondani.
- Tessék?
- Anya azt mondja neki is hiányzol, de azt szeretné ha mosolyognál, mert most ő is mosolyog! - bár továbbra sem értettem a dolgot, le tudtam annyival, hogy a gyerekek fantáziája nagyon élénk, ezért bármit képesek kitalálni.
- Gyere, menjünk haza! - megfogtam a kezét és hazasétáltunk. Natalie halála után képtelen voltam tovább abban a házban maradni, amit együtt vásároltunk, ám a szüleim és az övéi meggyőztek, hogy maradjunk. Noha a ház nagyon üres nélküle, az a sok képtől a falon és a rengeteg emléktől még most is úgy érzem, mintha nem is meghalt volna hanem csak hosszabb időre eltűnt. Mindenhol, de szó szerint mindenhol ott vannak a kettőnkről készült fényképek, azokról a pillanatokról, melyek meghatározóak voltak a kapcsolatunkban. Akkoriban még egyetemisták voltunk a fiatalok átlagos problémáival. De miután megismerkedtünk, valahogy minden olyan könnyű lett.
- Apa, elmeséled megint, hogyan találkoztál anyával? - kérte tőlem Faith mikor le akartam fektetni.
- Persze, de figyelmeztetlek, hogy hosszú történetre számíts! - az ölembe ültettem és belekezdtem a történetbe. Abba a történetbe, hogyan ismertem meg és szerettem bele Natalie Woods-ba.
- Annyira hiányzol, Natalie! Olyan nehéz lett minden mióta elmentél.
- Anya azt nondja neki is! - nézett rám Faith én pedig nem teljesen értettem, mégis mit akarhat mondani.
- Tessék?
- Anya azt mondja neki is hiányzol, de azt szeretné ha mosolyognál, mert most ő is mosolyog! - bár továbbra sem értettem a dolgot, le tudtam annyival, hogy a gyerekek fantáziája nagyon élénk, ezért bármit képesek kitalálni.
- Gyere, menjünk haza! - megfogtam a kezét és hazasétáltunk. Natalie halála után képtelen voltam tovább abban a házban maradni, amit együtt vásároltunk, ám a szüleim és az övéi meggyőztek, hogy maradjunk. Noha a ház nagyon üres nélküle, az a sok képtől a falon és a rengeteg emléktől még most is úgy érzem, mintha nem is meghalt volna hanem csak hosszabb időre eltűnt. Mindenhol, de szó szerint mindenhol ott vannak a kettőnkről készült fényképek, azokról a pillanatokról, melyek meghatározóak voltak a kapcsolatunkban. Akkoriban még egyetemisták voltunk a fiatalok átlagos problémáival. De miután megismerkedtünk, valahogy minden olyan könnyű lett.
- Apa, elmeséled megint, hogyan találkoztál anyával? - kérte tőlem Faith mikor le akartam fektetni.
- Persze, de figyelmeztetlek, hogy hosszú történetre számíts! - az ölembe ültettem és belekezdtem a történetbe. Abba a történetbe, hogyan ismertem meg és szerettem bele Natalie Woods-ba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése