1.rész

Nos, a történet kezdetén épp egyetemistaként élem az életemet, egy háziasszony anya és egy orvos apa idősebb gyermekeként. Volt egy húgom is Rebeka aki mostanra már Afrikában önkénteskedik a férjével együtt. Ez egy hosszú és unalmas történet, szóval a húgomról ennyi elég is lesz. Szóval, mint említettem egyetemista voltam a Duke Egyetem Közgazdász szakán. A kosárlabda mellett ugyanis kellett valami, amit tanulhatok, hogy ne feleslegesen járjak be az iskolába. Eredetileg az orvostudományt akartam felvenni, hogy belőlem is orvos legyen, mint apámból de a kosarazás mellett nem igazán volt időm tanulni, ezért maradt a közgazdaságtan. Ki tudja, ha akkor az orvostudományt választom, talán találhattam volna valami megoldást arra, ami segíthetett volna Natalie-nak. Bár kétlem, hogy sokkal tovább élt volna tőle, de legalább megpróbálhattam volna. Nem mondhattam magamat tökéletes mintadiáknak, sőt az akkor barátaim szemben a mostaniakkal minden rosszban benne voltak és általában engem is belerángattak. Bár elismerem, ha nem tették volna valószínűleg nem ismertem volna meg Natalie-t. Szeptember vége felé közeledtünk, épp csak elkezdődött az utolsó év az egyetemen. A szüleim folyton azzal nyaggattak, hogy mikor leszek végre hajlandó beszélni azoknak a csapatoknak a vezetőjével, ahonnan ajánlásokat kaptam. Nekem egyik se volt igazán csábító, mert gyerekkorom óta az NBA volt az álmom. Talán sikerült is volna bekerülnöm, ha nincs az a baleset, de erről majd inkább később mesélek. Szóval ott tartottam, hogy a felnőttek körülöttem már mind a fülemet rágták, én viszont nagyot akartam szakítani, elvégre Nathan Scott vagyok az isten szerelmére! Kiskoromban is mindenki azt hajtogatta, hogy nagy tettekre vagyok hivatott, épp ezért vártam annyira az NBA hívását. Persze várhattam volna erre a halálom napjáig is. Felnőtt fejjel már rájöttem, hogy Isten nem ezt az utat szánta nekem. Mielőtt bárki hithű kereszténynek nézne, Natalie mondott mindig ilyen és ehhez hasonló dolgokat. Bár tény, hogy modern gondolkodású nő volt, mégis nagyon közel állt istenhez, legalábbis a haverjaim ezt a pletykát terjesztették róla. Én olykor osztottam a véleményüket, máskor megcáfoltam. Mert bár személyesen nem ismertem őt, azért pletykákat hallottam róla. De ugorjunk vissza arra a napra, amikor megismerkedtünk. Épp végeztünk az edzéssel, mikor a legjobb haverom Will már megint kitalált egy állati nagy baromságot.
- Figyeljetek, mi lenne, ha kicsit körülnéznénk a szegények kórházában? Hátha van ott némi gyógyszer amiért csinos kis summát kapnánk! - dörzsölte össze a tenyerét, de én megráztam a fejem.
- Az kizárt dolog, rám ne számíts! Különben is, mi okod van rá? Hiszen azt a helyet már így is alig bírják fenntartani. - A városkának ahol laktunk volt egy kis kórháza, ami jobbára adományokból tartotta fent magát. Miért hívták a szegények kórházának? Mert általában azok jártak oda, akiknek nem volt elég pénzük, hogy a fővárosban lévő állami de elég drága kórházban kezeltessék magukat, ahol egyébként az apám is dolgozott. Végül a haverjaim csak meggyőztek, hogy menjek én is de közöltem velük, hogy nem veszek részt benne. A kórház a város másik oldalán van, tipikusan szegény környéken, hiszen a gazdag családoknak mint az enyém van autójuk és el tudnak menni ahova csak akarnak. A kórház vezetője James Woods, akit mindenki egy irgalmas szamaritánusnak könyvelt el, holott nem csinált mást, csak segített a szegény beteg embereknek. Ettől még nem lesz Isten, vagy igen? Szegény ember eléggé megkeseredett volt. A felesége nagyon korán meghalt és neki kellett felnevelnie a lányukat Natalie-t, aki apjához hasonlóan egy igazi szent volt. Persze olyan top modell kinézettel lett megáldva, hogy az egyetemen fogadásokat kötöttek arra, ki veszi el előbb a szüzességét. Kétség sem fér hozzá, hogy az anyja szépségét örökölte. Regina Woods-nak lányához hasonlóan hosszú sötétbarna haja és mogyoróbarna szemei voltak, az egyetlen hibája, hogy egy szentfazék volt, aki folyton csak az úrról volt képes beszélni, legalábbis az anyámék szerint. Ennek ellenére, ők mindig eljártak a templomba és anyám úgy csevegett vele, mintha puszipajtások lettek volna. Valószínűleg én voltam az egyetemen az egyetlen, aki nem falta fel a tekintetével a drága szentfazék Natalie-t, aki az orvosira járt, hogy az apjához hasonlóan ő is egy szamaritánus legyen.
Szóval, miután megérkeztünk az úgy kb félórás autóút után, közvetlenül a kórház épülete elé parkoltunk, hogy szükség esetén gyorsan le tudjunk lépni onnan. Persze én hiába mondtam nekik, hogy ez borzasztó ötlet, de nem hallgattak rám, mint általában.
- Hé, nyitva van az ajtó! - suttogta Will, majd belépett, nyomában a többiekkel.
- Haver, ha nyitva van azt jelenti, hogy van bent valaki! Jobb lenne, ha elhúznánk mielőtt ránk hívja a zsarukat!
- Ugyan már, ne parázz Nathan, máskor is csináltunk már ilyet!
- Pontosabban csináltatok, én sosem vettem részt benne, szóval ne kenjétek rám! Értem, hogy nektek nem fontos az, ha kirúgnak az egyetemről de képzeld engem igenis érdekel, ha ezzel kockáztatom az NBA-re való bejutásomat! - végül nem volt mit tenni, nekem is mennem kellett. Elég sötét volt odabent, ezért egy elemlámpával világítottuk meg az utat. Bevallom, ez a második alkalom, hogy itt jártam. A padló recsegett a talpunk alatt, ráadásul a falakról már kopott le a fehér festék. Látszik, hogy nincs pénzük a felújításra. Kis épület volt, jó ha 5 kórterem elfért benne. Persze az orvosi rendelők műszerei megvoltak, de még így sem volt kórháznak nevezhető, inkább egy kis helyiség, ahol csodákat remélnek az emberek. Persze gyógyszert azt nem találtunk sehol sem. Legalább egyszer hallgatnának rám mikor azt mondom, hogy valami nem jó ötlet, ahogyan ez se volt az. Ráadásul ha ez még nem lett volna elég, tényleg nem csak mi voltunk a kórházban.
- Van itt valaki? - Persze ki más is lehetett volna, mint a drága Natalie Woods, már meg sem lepődök rajta.
- A francba, ez a Woods lány! Valahogy muszáj elhallgattatnunk!
- Ugye most csak viccelsz? Bántani akarod?
- Dehogyis, csak ráijesztünk kicsit! - felkapta a kapucniját és elkezdett a hang irányába osonni. Kelve-kelletlenül én is követtem. Nagyon rossz előérzetem volt ezzel kapcsolatban és nem is jártam messze, mert mikor az igazgatói irodához értünk, aminek az ajtaja résnyire nyitva volt, Will elkiáltotta magát. - A sátán eljött érted! - hallottam egy hangos sikolyt és egy csattanást kiszűrődni odabentről. Gyorsan kitártam az ajtót és szerencsétlen lány ott feküdt a földön és alig tudott megmozdulni.
- Neked elment az eszed! - odaszaladtam hozzá és kicsit megemeltem a fejét.
- Gyere már Nathan, mielőtt ez a kis szentfazék beszélni kezd és akkor tényleg annyi nekünk!
- Ti menjetek, én meg helyre hozom a hibátokat, ahogyan mindig! - Will és a többiek elrohantak, én pedig még mindig Natalie-t tartottam a karomban.
- Miért nem mész a barátaid után Scott? - szóval tudja a nevemet, hát ezt most jól megszívtam. Kellett nekem ennyire jó fejnek lennem.
- Te komolyan azt hiszed, hogy itt hagylak, mikor a barátaim ennyire elbántak veled?
- Nem félsz attól, hogy beköplek téged?
- Hát, mivel nincs rá bizonyítékod arra, hogy bármi rosszat is elkövettem, így azt hiszem nincs miért félnem, de kösz a figyelmeztetést!
- Szóval neked betörni a kórházba nem rossz?
- Nyitva hagytad az ajtót, szóval hivatalosan nem számít betörésnek. Egyébként is, nem akartak rosszat neked, hidd el.
- Miért te próbálsz meg helyettük bocsánatot kérni? Hiszen láthatóan te nem tettél semmi azon kívül, hogy itt maradtál míg az ostoba haverjaid elhúztak!
- Talán mert túlságosan jó fej vagyok, még az olyanokkal is, mint te!
- Tudom, hogy mindenki gúnyt űz abból, hogy hiszek istenben, de már megszoktam, szóval nem kell pátyolgatnod! Menj, nem szólok egy szót sem.
- Biztos, hogy meg leszel egyedül?
- Igen, persze, most inkább menj, mielőtt eljár a szám! - felhúztam a földről, majd miután megbizonyosodtunk róla, hogy valóban semmi baja, ott is hagytam. Be kell vallanom, hogy valami olyat éreztem, amit még egy lány közelében sem. Nem mondom, hogy bejön nekem szentfazék Natalie, csak valami szikrát vagy hasonlót éreztem kettőnk között. Ki tudja, talán nem is volt olyan rossz, hogy ott maradtam vele.
Másnap az épp a délutáni edzésre készültünk, de én nem jutottam el odáig, ugyanis a drága igazgató behívatott engem az irodájába, ahol nem volt egyedül ugyanis az én drága szüleim is ott voltak.
- Nathan, nagyot csalódtunk benned! - csóválta meg az anyám a fejét, nekem pedig fogalmam sem volt arról, mi a fenéről beszél.
- Elárulnád, hogy mégis mi a fenéről beszélsz?
- A tudomásunkra jutott, hogy tegnap te és a barátaid betörtetek James Woods kórházába, hogy gyógyszer loptatok! - a fenébe, szóval az a hülye csaj nem tudta tartani a száját! Pedig már azt hittem bízhatok benne.
- Ez nem igaz! Legalábbis én nem voltam benne! Csak elkísértem őket, hogy megakadályozzam a hülyeségüket, de már megint nem hallgattak rám!
- A többiek nem ezt mondták! Ráadásul megemlítették, hogy halálra rémítetted Dr.Woods lányát is, aki emiatt egy kisebb sérülést is szerzett! - én marha, sejthettem volna, hogy már megint az én nyakamba akarják varrni a dolgot, hogy ők megússzák! Zseniális, ilyen az én szerencsém.
- Remek, szóval megint én húzom a rövidebbet. Ezúttal mi a büntetésem?
- Önkéntes munkát kell végezned a kórházban. Már most kezdhetsz is!
- De mi lesz így az edzéssel?
- Majd máskor bepótolod, most nyomás! - hát ez remek, amikor már azt hiszi az ember, hogy rosszabb tényleg nem lehet, mindig rátesznek egy lapáttal. Ha elkapom azt a három idiótát esküszöm megfojtom őket. Ha nem féltettem volna az NBA-ra való bekerülésemet, biztosan nem mentem volna el oda.
- Nathan Scott, micsoda meglepetés! - szuper egy egész délután szent fazék Natalie-val. Lehetne ennél is rosszabb ez a nap?
- Kösz, hogy eldumáltad a tegnapit, igazán hálás vagyok!
- Nem én mondtam el nekik szóval ne hibáztass! Egyébként meg, ha jót cselekszel másokkal, akkor veled is jó dolgok fognak történni! - akkor még nem hittem ebben a dologban, ahogyan semmi másban sem amit Natalie papolt nekem. Csak később talán a balesetem után jöttem rá arra, hogy minden amit mondott az utolsó szóig igaz volt.